Az USA mindig úgy gondolta, hogy a világ csendőre, sok esetben joggal. De ez most más.
Ha a mostani Trump-kormányzatról beszélünk, szerintem már kevés azt mondani, hogy az Egyesült Államok „a világ csendőrének gondolja magát”. Trump ennél tovább ment: egyre inkább úgy viselkedik, mintha az amerikai erő önmagában felhatalmazás lenne.
Ez nem puszta benyomás. 2026 januárjában amerikai katonai művelettel elfogták Venezuela vezetőjét, Nicolás Madurót; az ENSZ emberi jogi hivatala szerint az amerikai fellépés sértette a nemzetközi jogot. Trump közben Grönland esetében sem zárta ki az erő alkalmazását.
Iránnál pedig már hónapok óta tart az, aminek eredetileg rövid katonai műveletnek kellett volna lennie. És éppen ma, szeptember 2-án Trump az újabb amerikai csapásokról azt mondta, hogy készek újra támadni, amikor csak akarnak.
Ez már nagyon közel áll ahhoz, amire gondolok.
A probléma nem az, hogy az USA erős. Hanem amikor az erőből jogot vezetnek le.
Az ENSZ Alapokmányának logikája éppen az ellenkezője: egy állam főszabály szerint nem támadhat meg egy másikat csak azért, mert veszélyesnek, kellemetlennek vagy az érdekeivel ellentétesnek tartja. Az erő alkalmazásának szűk jogi keretei vannak, mindenekelőtt az önvédelem és az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása. Nem létezik olyan paragrafus, hogy „az Egyesült Államok rendet tehet, ahol szükségesnek látja”. A Chatham House nemzetközi jogi elemzése éppen azért bírálja a 2026-os iráni támadásokat, mert szerinte Trump ezzel tovább gyengíti az erő alkalmazását korlátozó nemzetközi jogi rendet.
És itt szerintem Trumpnál van egy még veszélyesebb fordulat.
A régi amerikai „világcsendőr” legalább azt mondta: mi védjük a szabályokon alapuló nemzetközi rendet. Hogy ezt Washington mennyire következetesen tartotta be Irakban, Vietnámban vagy máshol, arról lehet – és kell – vitatkozni.
Trump viszont sokkal kevésbé akarja ezt a jogi-erkölcsi csomagolást.
Az ő gondolkodása sokkal tranzakcionálisabb: Amerika erős, tehát Amerika diktálhat feltételeket. Amerika ellenőrizhet olajat. Amerika blokádot tarthat fenn. Amerika katonailag beavatkozhat.
A Fehér Ház néhány napja már egészen nyersen azt hirdette: „America controls the Strait of Hormuz” – Amerika ellenőrzi a Hormuzi-szorost.
Ezért az „elszabadult” szót én politikai véleményként egyáltalán nem érzem indokolatlannak.
De még pontosabban így fogalmaznék:
Trump nem egyszerűen a világ csendőrének tekinti Amerikát. Egy olyan világkép felé tolja az Egyesült Államokat, amelyben a legerősebbnek nagyobb mozgástere van a szabályok meghatározására – és adott esetben azok átlépésére is.
És ennek van egy rohadt veszélyes következménye.
Mert ha elfogadjuk, hogy az USA azért tehet meg valamit Venezuelával vagy Iránnal, mert megvan hozzá az ereje, akkor milyen alapon mondjuk Oroszországnak, hogy ugyanezt nem teheti Ukrajnával?
És milyen alapon mondjuk majd Kínának, hogy Tajvan esetében nem érvényes az az elv, hogy „elég erős vagyok hozzá”?
Pontosan ezért találták ki a nemzetközi jogot.
Nem azért, hogy a gyengéket kordában tartsa.
Hanem azért, hogy az erős se tehessen meg mindent csak azért, mert megteheti.
És szerintem ma éppen ennek a határát feszegeti Trump. Nagyon keményen.
Ha akarod, ebből megírhatjuk a te hangodon a publicisztikát is. A címe nekem már megvan: „Ki adott Amerikának rendőrjelvényt?”
És akkor a végére egy gondolat, amit egyelőre nem állítok, csak nem tudok elhessegetni.
Mi van, ha nem Trump „szabadult el”?
Mi van, ha amit most látunk, az már egy új világrend kialakulása, ahol a három nagyhatalom – az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – lassan nem azt vitatja, hogy szabad-e erőből érvényesíteni az érdekeit, hanem azt, hogy kinek hol van erre tere?
Amerika a maga érdekszférájában. Oroszország a sajátjában. Kína pedig figyel, és közben ott van Tajvan.
Nem azt állítom, hogy Washingtonban, Moszkvában és Pekingben leültek egy asztalhoz, és „lepapírozták” a világ felosztását. Erre nincs bizonyíték.
De egyre nehezebb nem észrevenni, hogy a három szuperhatalom lépései mintha ugyanabba az irányba mutatnának: vissza az érdekszférák világába.
És ha egyszer hallgatólagosan elfogadottá válik, hogy a nagyhatalom a saját környezetében azt tesz, amit az ereje megenged neki, akkor már csak egyetlen igazán kellemetlen kérdés marad:
vajon a következő lépéseket is „lepapírozták” már – csak éppen mi még nem láttuk a papírt?
Mit gondoltok? Egy csónakban ülnek?
