A Mi Hazánkkal kapcsolatos egyik vita kapcsán tettem fel egy kérdést Vona Gábornak. Nem programokról, nem választási matematikáról, és nem is arról, hogy ma melyik politikai oldallal ért egyet.
Arra voltam kíváncsi, hogyan néz vissza arra az emberre, aki egykor a Jobbik elnökeként a magyar nemzeti radikális politika egyik legismertebb alakja volt.
Ezt írtam neki:
Gábor. Most őszintén. Ha még az ős Jobbik vezére lennél – ami most a Mi Hazánk – Te sem álltál volna fel. Hagyjuk ezt.
Jött a válasz:
De, felálltam volna. Ez emberség kérdése. A házszabály másodlagos.
És elkezdtünk „beszélgetni”
„Jól esik, hogy reagáltál. Emberi és ritka politikusi viselkedés. De megkérdezném: most hogy állsz az akkori önmagadhoz? Hozzáteszem, a múltamban sok ősjobbikos ismeretség van, még Sneider úr is közéjük tartozott. 2010-ben azt hittem – ha nem is nyertek –, de a Fideszt a sarokba állítjátok. Hogy jó lett volna? Nem tudom. De maradjunk az eredeti kérdésemnél. Most milyen visszatekinteni a régi énedre?”
Vona Gábor válaszolt.
És nem azt írta, hogy félreértettük, amit akkor csinált. Nem azt, hogy mindenért mások voltak a hibásak. Nem kezdte átírni a saját történetét sem.
Azt mondta:
„Van, amit szégyellek, van, amire büszke vagyok, de semmit sem bánok.”
Majd egy talán ennél is fontosabb mondat következett:
„Egy ‘törzsfőnök’ voltam, de számomra a törzsi gondolkodás – mi jók vagyunk, ők meg rosszak – elfogadhatatlan már.”
Ez azért érdekes mondat, mert jóval többről szól, mint Vona Gábor politikai pályájáról.
A magyar politika az elmúlt másfél-két évtizedben egyre inkább törzsekre szakadt. A saját oldalunkon álló embernek szinte mindent megbocsátunk, a másik oldalon lévő emberben pedig hajlamosak vagyunk még azt is rossznak látni, ami egyébként helyes.
Vona saját megfogalmazása szerint ma is hazafinak tartja magát. Nem arról beszél tehát, hogy megtagadná mindazt, amit korábban a nemzetről vagy Magyarországról gondolt. A különbséget abban látja, hogyan kell ezt politikailag képviselni.
„Hazafi vagyok ma is, a legjobbat akarom az országomnak és a nemzetemnek, de ehhez szerintem nem a nemzeti radikalizmus vezet, hanem egy higgadt, józan és a másik emberi méltóságát tiszteletben tartó politika.”
Ez már elég nagy távolság attól a Vonától, akit a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején megismertünk.
Hogy valódi politikai és személyes fejlődésről van-e szó, azt mindenki maga döntse el. A múltat természetesen nem törli ki egyetlen mai mondat sem. És szerintem nem is kell kitörölni. Az ember változásának éppen akkor van értéke, ha közben nem próbálja letagadni, honnan érkezett.
Vona utolsó mondata pedig talán a mai magyar közéletről mondja a legtöbbet:
„Felfaljuk egymást, amikor leginkább szükség lenne arra, hogy a közös problémáinkra fókuszáljunk és próbáljuk megoldani őket.”
Lehet vele egyetérteni vagy nem egyetérteni. Lehet számon kérni rajta a régi Jobbikot, és lehet vitatkozni a mai politikájával is.
Én azonban azért kérdeztem meg, mert érdekelt, mit mond ma az egykori Vona Gáborról maga Vona Gábor.
És válaszolt. Nem mellébeszélt, nem támadott vissza, hanem vállalta, hogy van a múltjában olyan, amit ma már szégyell.
A magyar politikában talán már önmagában az is figyelemre méltó, amikor valaki képes kimondani: változtam.
És talán még fontosabb, ha hozzáteszi: attól még a múltam az enyém.
