A Telex beszámolója szerint Tarr Zoltán kulturális miniszter visszavonta két, Pataky Attila előadásaihoz kapcsolódó cég korábban megítélt támogatását. A tárca állítása szerint az egyik pályázatnál nem tüntettek fel egy korábbi, tartalmilag hasonló támogatást, a másiknál pedig kimaradt a várható jegybevétel az adatok közül. A cégeknek összesen 250 millió forintot kellene visszafizetniük. Ezek jelenleg a minisztérium által közölt megállapítások; a végleges jogi felelősség kérdését természetesen nem egy politikai nyilatkozat dönti el.
Az ügy azonban túlmutat a pályázati adatlapokon és az elszámolásokon. Ismét felveti azt a régi, de Magyarországon különösen kényes kérdést: mi történik akkor, amikor egy előadó túlságosan közel kerül az aktuális politikai hatalomhoz?
Önmagában természetesen nem kifogásolható, ha egy zenésznek, színésznek vagy írónak politikai véleménye van. A művész is állampolgár. Szavazhat, felszólalhat, támogatást vállalhat, sőt akár kampányolhat is. A probléma ott kezdődik, amikor a világnézeti azonosulás és az állami előnyök megszerzése már nem választható el egymástól.
Az aktuális kormányhoz való feltűnően szoros igazodás rövid távon kifizetődőnek tűnhet. Fellépési lehetőségeket, állami rendezvényeket, médiaszereplést, kitüntetést vagy jelentős közpénzügyi támogatást hozhat. Csakhogy a politikai hatalom nem örök. Aki művészi pályáját egy kormányzati korszakhoz köti, az annak bukásával együtt saját helyzetét is bizonytalanná teszi.
A hatalom közelsége ráadásul a művész hitelességét is kikezdi. Egy idő után a közönség már nem tudja eldönteni, hogy a szerepléseket és a támogatásokat valóban a teljesítmény, vagy inkább a politikai lojalitás indokolta-e. Lehet valaki tehetséges és népszerű, de ha folyamatosan ugyanazon politikai oldal rendezvényein jelenik meg, miközben állami forrásokhoz is hozzájut, óhatatlanul felmerül az összeférhetetlenség látszata.
Ez akkor is romboló, ha egyébként minden szabályosan történt. A közpénz felhasználásánál ugyanis nem elég a jogszerűség: a döntéseknek átláthatónak, szakmailag indokolhatónak és politikai elfogultságtól mentesnek is kell látszaniuk.
A mostani ügyben különösen súlyos kérdés, hogy miért szorulhat egy jelentős jegybevételt termelő arénakoncert százmilliós állami támogatásra. A Telex által ismertetett minisztériumi álláspont szerint a 150 millió forintos igénynél nem tüntették fel a várható jegybevételt, miközben a belépőket több tízezer forintért értékesítették. Egy másik, 100 milliós támogatás esetében pedig a tárca szerint nem közöltek egy korábban megítélt, hasonló célú támogatást.
A kultúra állami támogatása önmagában szükséges és védhető. Sok értékes előadás, könyv, film vagy zenei produkció piaci alapon nem tudna megvalósulni. A közpénznek elsősorban azokat a kulturális értékeket kellene segítenie, amelyek társadalmilag fontosak, de kereskedelmileg nehezen fenntarthatók. Egy telt házas arénakoncert vagy egy széles közönségre építő országos turné esetében azonban jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban kulturális hiányt pótol-e az állam, vagy egy üzleti vállalkozás kockázatát vállalja át.
Az előadók számára éppen ezért a politikai függetlenség nem pusztán erkölcsi dísz. Hosszú távú önvédelem.
A művésznek nem az aktuális miniszterelnökhöz, párthoz vagy kulturális vezetéshez kell igazodnia. A saját tehetségéhez, szakmai mércéjéhez és közönségéhez kell hűnek maradnia. A kormányok váltják egymást, a dalok, filmek és színházi előadások viszont jó esetben túlélik őket.
Aki túlságosan összeköti magát egy politikai rendszerrel, annak számolnia kell azzal, hogy egy kormányváltás után minden korábbi támogatását és lehetőségét más fényben vizsgálják meg. Ez nem feltétlenül üldözés. A közpénzzel kapcsolatban az új hatalomnak is kötelessége ellenőrizni, hogy a korábbi döntések jogszerűek, indokoltak és átláthatók voltak-e.
Ennek azonban fordítva is igaznak kell lennie. A mostani kormány nem használhatja az elszámoltatást arra, hogy saját politikai ellenfeleit büntesse, miközben a hozzá közel álló művészeket előnyben részesíti. Az egyik párthoz kötődő kulturális klientúrát nem szabad egy másik párt klientúrájára lecserélni. A cél nem a kedvezményezettek személyének megváltoztatása, hanem a rendszer megtisztítása lenne.
A valóban független kultúrpolitika nem azt kérdezi egy előadótól, hogy kire szavazott, melyik rendezvényen lépett fel, vagy melyik politikust dicsérte. Azt vizsgálja, hogy mit hoz létre, milyen közösségi értéket képvisel, és indokolt-e hozzá közpénzt adni.
Pataky Attila és az érintett cégek ügyében a dokumentumoknak és az eljárásoknak kell tisztázniuk a felelősséget. A történet általános tanulsága azonban már most világos: a politikai hatalom közelsége ideiglenes előnyöket kínálhat, de hosszú távon függőséget, hitelességi válságot és kiszolgáltatottságot teremt.
