A húszas éveinkben sokszor van bennünk düh, szerelem, csalódás, magány, szorongás, útkeresés. Érezzük, csak nem mindig tudjuk kimondani.
Aztán jön egy vers, amit valaki száz éve írt, és egyszer csak pontosabban mondja el, mi van bennünk, mint mi magunk.
Ady nem azért fontos, mert tananyag, hanem mert lázadt, szeretett, haragudott, és nem tudott beletörődni abba, amit maga körül látott.
Arany nem azért nagy, mert klasszikus, hanem mert megmutatta, hogy a múlt nem poros történelem, hanem lelkiismeret.
József Attila pedig azért üt ma is, mert úgy ír a szeretethiányról, a kiszolgáltatottságról és az ember belső küzdelmeiről, mintha ma írná le sok fiatal érzéseit.
A vers nem ciki. Nem öreges. Nem csak iskolai ünnepségre való.
A vers sűrített élet.
Ha pedig egy jó előadó mondja el, akkor nem puszta szöveg, hanem élmény. Egy hang, egy szünet, egy mondat néha jobban betalál, mint száz motivációs idézet.
Több verset kellene olvasni és hallgatni. Nem azért, hogy műveltnek tűnjünk.
Hanem azért, hogy legyen nyelvünk ahhoz, amit érzünk.
Mert aki érti a saját érzéseit, azt nehezebb üres jelszavakkal vezetgetni.
