A kegyelmi ügy eddig is súlyos politikai botrány volt, de a most nyilvánosságra került dokumentumok után már nem egészen ugyanarról az ügyről beszélünk. Eddig a közvélemény nagy része úgy értette a történetet, hogy Novák Katalin köztársasági elnök kegyelmet adott K. Endrének, a bicskei gyermekotthon volt igazgatóhelyettesének, Varga Judit igazságügyi miniszter pedig ezt ellenjegyezte. Ez igaz is. Csakhogy a most előkerült iratok alapján a történet eleje másképp néz ki.
A dokumentumok szerint az Igazságügyi Minisztérium eredetileg nem javasolta K. Endre kegyelmét. A kegyelmi ügyek egy nagyobb csomagban kerültek a köztársasági elnök elé: több mint negyven ügyből mindössze háromnál javasolták a kegyelem megadását, K. Endre ügye pedig nem ezek között volt. Vagyis a minisztériumi álláspont első körben nem az volt, hogy a bicskei ügy elítélt szereplője kapjon kegyelmet, hanem éppen az ellenkezője.
Ez azért lényeges, mert eddig a politikai kép leegyszerűsödött: Novák döntött, Varga aláírt, mindketten belebuktak. A valóság azonban, úgy tűnik, ennél bonyolultabb. Ha Varga Judit igazságügyi miniszterként valóban nem javasolta K. Endre kegyelmét, akkor nem ő volt az, aki elsőként át akarta vinni ezt a döntést. A fordulat a köztársasági elnöki oldalon történt: Novák Katalin az előterjesztéshez képest mégis kegyelmet adott K. Endrének. A HVG összefoglalója szerint az iratokból az látszik, hogy az államfő megváltoztatta az igazságügyi miniszteri felterjesztés irányát, és sürgette is a döntés megszületését a pápalátogatás előtt.
Itt válik igazán fontossá a kérdés: mi történt a két pont között? Az egyik pont az, hogy a minisztériumi előkészítés szerint K. Endre kegyelmét nem támogatták. A másik pont az, hogy Novák Katalin végül kegyelmet adott neki, Varga Judit pedig ezt ellenjegyezte. A kettő között van az ügy sötét, máig nem teljesen tisztázott része.
Jogilag az ellenjegyzés döntő volt. Ha Varga Judit nem írja alá a köztársasági elnök kegyelmi döntését, akkor az nem vált volna hatályossá. Ezért Varga politikai felelőssége nem tűnik el. Az ellenjegyzés nem dísz, nem formaság a szó hétköznapi értelmében, hanem közjogi feltétel. A kegyelem nélküle nem ment volna át. Ezért mondhatjuk azt, hogy Varga nem feltétlenül kezdeményezőként látszik ebben az ügyben, de végső közjogi átengedőként igen.
A különbség azonban nem mellékes. Nem ugyanaz, ha valaki javasol egy kegyelmet, és nem ugyanaz, ha valaki egy más által megváltoztatott döntést utólag ellenjegyez. Az első esetben ő az akarat forrása. A második esetben ő az, aki nem állítja meg a folyamatot. Ez is súlyos felelősség, de más természetű.
A mostani ügy egyik legfontosabb kérdése ezért nem az, hogy Varga Judit aláírta-e. Aláírta. Hanem az, hogy miért írta alá, ha korábban a minisztériumi irány nem támogatta K. Endre kegyelmét. Erre a nyilvánosságra került dokumentumok alapján egyelőre nincs egyértelmű válasz. A Telex kérdésére elhangzott értelmezés szerint nincs olyan irat, amelyből kiderülne, miért ellenjegyezte végül Varga a megváltoztatott döntést. Felmerült az a magyarázat is, hogy a visszaérkező, módosított döntést a nagy ügycsomag részeként kezelték tovább, és a rendszer több szintjén sem jelezték kellő súllyal, hogy az egyik ügyben érdemi változás történt.
Ha ez így volt, az nem megnyugtató, hanem riasztó. Mert akkor egy olyan ügyben, amelyben egy gyermekotthoni visszaélésekkel összefüggésben elítélt ember kegyelméről volt szó, a magyar állam gépezete úgy működött, hogy egy eredetileg nem támogatott kérelemből végül jóváhagyott kegyelem lett. És közben senki nem húzta be időben a féket.
De van egy másik lehetséges olvasat is. Eszerint nem egyszerű adminisztratív hiba történt, hanem politikai akarat mozgott a háttérben. Valakinek fontos lehetett, hogy K. Endre kegyelmet kapjon. Nem tudjuk biztosan, ki volt ez, és azt sem, milyen érvek, kapcsolatok vagy kérések álltak a döntés mögött. De a dokumentumokból az látszik: az eredeti minisztériumi álláspont nem támogatta a kegyelmet, a végső döntés mégis kegyelem lett. Ez önmagában elég ok arra, hogy ne elégedjünk meg a felszíni magyarázatokkal.
Az ügy azért is különösen érzékeny, mert a nyilvánosság előtt sokáig úgy jelent meg, mintha a felelősség kényelmesen elosztható lenne két ember között: Novák Katalin döntött, Varga Judit ellenjegyzett, majd mindketten távoztak. Csakhogy ha Varga előzetesen nem támogatta a kegyelmet, akkor fel kell tenni a kérdést: ki mozdította el az ügyet a „nem javasolt” kategóriából a megadott kegyelemig?
Ez nem jelenti Varga Judit felmentését. Az ellenjegyzés ténye marad. De azt sem lehet tisztességesen állítani, hogy a dokumentumok alapján ő lett volna a kegyelem első számú kezdeményezője. A felelősségi lánc bonyolultabb, mint ahogy azt a botrány első heteiben látni lehetett.
És itt jön be a politikai következmény. A kegyelmi ügy 2024-ben elsodorta Novák Katalint és Varga Juditot. Novák lemondott a köztársasági elnöki tisztségről, Varga Judit pedig visszavonult a politikától, lemondva az akkor már előkészített európai parlamenti listavezetői szerepéről is. Az ügy azonban nem zárult le azzal, hogy ketten távoztak. Sőt, most úgy tűnik, hogy éppen a távozásuk után maradtak meg a legfontosabb kérdések.
Mi történt valójában? Egy hibás, morálisan védhetetlen kegyelmi döntés született, amelyet a rendszer utólag két politikai áldozattal próbált lezárni? Vagy egy belső hatalmi folyamat végpontját láttuk, amelyben a látható aláírók vitték el a felelősséget, miközben a döntés valódi mozgatói homályban maradtak?
És mi történhetett? Az egyik lehetőség az, hogy Novák Katalin valamilyen személyes, politikai vagy egyházi-közéleti érvrendszer alapján megváltoztatta a minisztériumi előterjesztés irányát. A másik lehetőség az, hogy nem egyedül hozta meg ezt a döntést, hanem olyan jelzéseket, kéréseket vagy elvárásokat érzékelt, amelyek miatt K. Endre ügye mégis kegyelmet kapott. A harmadik lehetőség az, hogy a rendszer egyszerűen rosszul működött: a döntés megváltozott, de az ellenőrzési pontok nem működtek, az ellenjegyzés pedig átment a gépezeten.
Bármelyik igaz, mindegyik súlyos.
Az első esetben az államfői döntés morális mérlegelése mondott csődöt. A második esetben a háttérhatalmi döntéshozatal kérdése merül fel. A harmadik esetben az állam működése bizonyult alkalmatlannak arra, hogy egy ilyen súlyú ügyben megvédje a közérdeket és az áldozatok igazságérzetét.
A legkevésbé elfogadható magyarázat az, hogy „így alakult”. Mert ilyen ügyekben nem alakulhat csak úgy. Egy kegyelmi döntés nem elveszett e-mail, nem félreértett ügyirat, nem elnézett pecsét. Egy elítélt ember büntetésének elengedéséről, közjogi aktusról, morális üzenetről és a magyar állam tekintélyéről van szó.
A történet mai állása szerint tehát ezt lehet kimondani: K. Endre kegyelmét az Igazságügyi Minisztérium eredetileg nem javasolta. Novák Katalin mégis kegyelmet adott neki. Varga Judit ezt ellenjegyezte, és ezzel a döntés hatályossá vált. Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy Novák miért döntött másként, mint amit a minisztériumi előterjesztés sugallt, és azt sem, hogy Varga miért nem állította meg a folyamatot az ellenjegyzésnél.
Ez az ügy valódi magja.
Nem az, hogy ki kinek a volt házastársa. Nem az, hogy ki próbál ma kinek politikai előnyt vagy hátrányt gyártani belőle. Hanem az, hogy egy eredetileg nem támogatott kegyelmi ügy hogyan válhatott államfői döntéssé, majd miniszteri ellenjegyzéssel érvényes kegyelemmé.
A válasz még mindig hiányos. De egy dolog már most látszik: a kegyelmi ügy nem egyszerűen Novák Katalin és Varga Judit története. Hanem egy rendszer működésének története. Egy rendszeré, amelyben egy morálisan vállalhatatlan döntés megszülethetett, átmehetett, majd csak akkor vált botránnyá, amikor a nyilvánosság végre meglátta.
És talán éppen ezért nem lehet lezárni azzal, hogy ketten már távoztak.
Mert a kérdés nem az, hogy ki bukott bele.
Hanem az, hogy ki akarta.
