Úgy tűnik, az amerikai hírszerzés (ODNI) legfrissebb jelentése felér egy jeges zuhannyal azok számára, akik az elmúlt években a „maximum nyomásgyakorlás” és a folyamatos kardcsörtetés politikáját hirdették Iránnal szemben. Miközben Donald Trump és Benjamin Netanjahu a régi receptet – szankciókat, elszigetelést és fenyegetést – erőltetné, a hírszerzők adatai valami egészen mást mutatnak.
Mi volt eddig az Irán elleni fellépés „értelme”?
Hogy megértsük, miért aggódik a Trump-Netanjahu páros, látnunk kell, mi vezérelte eddigi politikájukat:
- A nukleáris gát: A hivatalos indok szerint minden támadás és szankció célja az volt, hogy megakadályozzák Teheránt az atomfegyverhez jutásban.
- Regionális egyensúly: Irán befolyásának (a „síita félholdnak”) megtörése Izrael és Szaúd-Arábia biztonsága érdekében.
- Ideológiai háború: Az 1979-es forradalom óta Irán a „nyugati imperializmus” elleni harc bástyája, így térdre kényszerítése szimbolikus győzelem is lenne a Nyugat számára.
A gond csak az, hogy a jelentés szerint ez a stratégia kontraproduktívnak tűnik. A szankciók nem omlasztották össze a rendszert, sőt, Irán technológiailag közelebb került a „küszöbállam” státuszhoz, mint valaha.
Valóban veszélyes állam Irán?
A válasz nem egy egyszerű „igen” vagy „nem”, hanem a perspektíva kérdése:
- Igen, veszélyes – a jelenlegi világrendre: Irán professzionális szinten űzi a „proxy-hadviselést”. A Hamász, a Hezbollah és a húszik támogatásával képes destabilizálni a világkereskedelmet és Izrael biztonságát anélkül, hogy közvetlen háborúba keveredne. Rakétatechnológiája és dróngyártása (amelyet Oroszország is előszeretettel használ) valós katonai fenyegetés.
- Nem, nem irracionális: A nyugati narratívával ellentétben Irán nem egy „őrült vallási fanatikus” módjára viselkedik, hanem egy nagyon is racionális, a túlélésére játszó államként. Minden lépése válasz a körbezártságra és a fenyegetettségre.
Miért fáj ez Trumpnak és Netanjahunak?
A hírszerzési adatok szerint Irán befolyása nő, és a belső feszültségek ellenére a rezsim stabilabb, mint azt Washingtonban vagy Tel-Avivban remélték.
Ha a „maximum nyomás” politikája nemhogy nem állította meg az atomprogramot, de még szorosabb szövetségbe is kényszerítette Teheránt Moszkvával és Pekinggel, akkor felmerül a kérdés: valóban Irán a veszélyes, vagy az a külpolitikai vakság, amely nem veszi észre, hogy a régi módszerek már nem működnek?
Az amerikai hírszerzés jelentése arra mutat rá, hogy a Közel-Keleten a „erőből megoldjuk” korszakának vége. Trump és Netanjahu számára a „rossz hír” nem az, hogy Irán erős, hanem az, hogy a saját politikai eszköztáruk vált irrelevánssá. Irán veszélyes, mert okos, alkalmazkodó és nincs veszítenivalója – és ezen egy újabb szankciós csomag valószínűleg már nem fog változtatni.
Vajon képes lesz-e a nyugati világ belátni, hogy a „támadás” eddig csak olaj volt a tűzre, vagy megvárjuk, amíg a „hideg zuhanyból” valódi tűzvész lesz?
