Vannak pillanatok, amikor az ember csak dörzsöli a szemét, és azt kérdezi: melyik moziban ülünk? Itt van Tőkés László, a temesvári hős, a forradalom szikrája, a hit embere, és éppen most érzi úgy, hogy meg kell mentenie a nemzet erkölcsét. Mitől is? Egy világjárvány utóhatásaitól? A szegénységtől? Nem. Egy tánctól.
Tőkés püspök úrnak ugyanis sikerült beleállnia Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszterbe, mert egy szakmai eseményen valakik „ízléstelenül rangatóztak”. „Közszeméremsértés” – harsogja a levél, mintha legalábbis az apokalipszis lovasai vágtáztak volna be a színpadra egy modern tánckoreográfia képében.
De álljunk meg egy szóra, Püspök úr!
Hol tetszett lenni, amikor a magyar közéletet és az egyházat valódi morális földindulás rázta meg? Hol volt az a dörgedelmes hang, amikor Balog úr kezet fogott a pedofil igazgatót mosdató bűntárssal? Akkor nem tetszett látni a közszeméremsértést? Amikor ártatlan gyermekek sorsát áldozták fel a politikai lojalitás oltárán, akkor nem rándult görcsbe a püspöki toll? Akkor a hallgatás volt az „ízléses”?
Érdekes ez a szelektív érzékenység. Ha egy miniszter megpróbálja modernizálni a romokban lévő egészségügyet, és olyan koponyákat hív maga mellé, mint a Nobel-díjas Karikó Katalin – akit mellesleg boldog-boldogtalan próbál gyilkosnak kikiáltani bizonyítatlan zagyvaságok alapján –, akkor önnek a legnagyobb problémája egy kis „rangatózás”.
Karikó Katalint sokan támadják, mert nem értik a tudományt, vagy mert bűnbakot keresnek a saját félelmeikre. De egy egyházi vezetőtől elvárnánk, hogy ne a tudományt degradáló populizmushoz asszisztáljon, és ne egy miniszter stílusán lovagoljon, miközben a valódi, húsba vágó erkölcsi kérdésekben mélyen hallgat.
Milyen dolog az, hogy egy táncos fellépés kiveri a biztosítékot, de a bűn elfedése, a pedofília körüli kegyelmi mutyi és a hatalmi gőg csak egy sokatmondó csendet érdemel?
Püspök úr, a józan ész még nem veszett el teljesen ebben az országban. Látjuk a különbséget a valódi bűn és a „rossz ízlés” között. Látjuk, ki az, aki gyógyítani akar, és ki az, aki már csak a saját múltjának árnyékában próbál fontosnak tűnni azáltal, hogy olyasmibe köt bele, aminek semmi köze a lélek üdvéhez.
Lehet, hogy a tánc „ízlésromboló” volt az ön szemében. De az a hallgatás, amit a valódi tragédiák idején tanúsított, az sokkal többet rombolt: a belénk vetett hitet és a keresztény erkölcs hitelességét. Tessék inkább a bűnösök körmére nézni, ne a táncosokéra!
Kép: Szabi237 – A feltöltő saját munkája, CC BY 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11029757
