Van egy szám, amit nem lehet megkerülni: háromezer milliárd forint. A 444 cikke erről beszél. Arról a vagyonról, amely közpénzből került olyan alapítványokba, amelyek fölött az állam közvetlen ellenőrzése megszűnt. A cikk lényege egyszerű: egy kétharmados parlamenti többség egyetlen döntéssel visszanyúlhatna ehhez a konstrukcióhoz. Nem varázslattal, hanem törvénnyel. Ugyanazzal az eszközzel, amellyel létrejött.
És itt nincs mit finomítani. Ha egy rendszer kétharmaddal épült fel, akkor kétharmaddal le is bontható. Ez nem elmélet, hanem a politikai valóság szabálya. A kérdés nem az, hogy megteheti-e egy új kormány. Megteheti. A kérdés az, hogy meg akarja-e tenni.
A választók szempontjából ez nem jogtechnika. Nem alapítványi jog, nem kuratóriumi struktúra, nem szerződéses háló. Hanem egy mondat: „visszavesszük, ami közös volt.” Ha valaki erre kap felhatalmazást, és nem lépi meg, akkor nem magyarázatot kell adnia, hanem számot.
A 444 által felvetett állítás politikailag robbanásveszélyes, mert leegyszerűsít: azt mondja, hogy egy döntéssel vissza lehet fordítani egy rendszert. A valóság nyilván bonyolultabb, de a politika nem a bonyolultságról szól, hanem az irányról. És az irány itt világos. Ha egy új többség arra építi a legitimációját, hogy közvagyont szerez vissza, akkor nincs mozgástere a halogatásra.
Meg fogja lépni a Tisza? Ha komolyan gondolja, akkor igen. Nem azért, mert egyszerű, hanem mert elkerülhetetlen. Egy ilyen ígéret nem az a kategória, amit félre lehet tenni egy „majd meglátjuk” fiókba. Ez a politikai hitelesség alapja lesz. Ha nem nyúl hozzá, akkor az első pillanattól kezdve védekezik. Ha hozzányúl, akkor konfliktust vállal. Nincs harmadik út.
És hogy jó pontot kap-e érte? Az EU-nál, a piacnál, a jogászoknál – ez mind másodlagos lesz az első reakcióhoz képest: a választókéhoz. Azokéhoz, akik azt érzik évek óta, hogy ami közös volt, az egy szűk kör ellenőrzése alá került. Ha egy kormány ebbe beleáll, akkor politikai értelemben erőt mutat. Ha nem, akkor gyengeséget.
A kérdés végül nem jogi, hanem politikai. Nem az, hogy lehet-e, hanem hogy lesz-e hozzá akarat. És ha van, akkor a következményeket is vállalni kell. Mert egy dolgot biztosan nem lehet majd mondani: hogy nem tudták, miről szól ez a döntés.
