Egy egyszerű publicisztika arról, hogy a rendszerváltást követően a hazai politikai vezetés és a kormányokban bennragadt volt, mondjuk úgy a szocializmusból ránk ragadt, vagy inkább -visszamaradt? – politikusok ideje most járt le? Most, az új kormányzat és a képviselők számában messze nincs, és talán nincs is olyan politikai háttérrel, vagy múlttal rendelkező képviselő, aki az volt?
Lejárt egy korszak? – a rendszerváltás öröksége és ami most következhet
A rendszerváltás után sokan azt hitték, hogy nemcsak egy politikai rendszer zárul le, hanem egy korszak is. Hogy a szocializmus nemcsak intézményeiben, hanem a gondolkodásban, a reflexekben, a hatalomgyakorlás módjában is eltűnik. Ma, több mint három évtizeddel később, már látszik: ez nem így történt.
A politika nem nulláról indult. Az első kormányokban, az első parlamentekben ott voltak azok, akik a régi rendszerben szocializálódtak – és velük együtt ott maradt egy szemlélet is. Nem feltétlenül ideológia, hanem működési minta. A hatalomhoz való viszony, az állam szerepének értelmezése, a lojalitás jelentősége, a hálózatok ereje.
Ez nem egyik napról a másikra épült ki – és nem is egyik napról a másikra tűnt el.
A rendszerváltás utáni magyar politika így lett egyszerre új és régi. Új intézményekkel, új pártokkal, de sokszor régi beidegződésekkel. Aztán jöttek az újabb generációk, de a minták sokszor tovább éltek. Nem feltétlenül tudatosan, hanem mert a rendszer maga termelte újra őket.
Ezért is nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy „eddig tartott”.
Mert ami most történik, az inkább úgy tűnik: egy hosszú átmenet vége felé járunk.
Az új politikai szereplők már nem hordozzák ugyanazt a múltat. Nem voltak részesei a rendszerváltás előtti struktúráknak, és sokszor még a rendszerváltás utáni politikai elit kialakulásának sem. Más nyelvet beszélnek, más tempóban működnek, és sokszor másként gondolkodnak a hatalomról is.
És ami talán még fontosabb: a választók egy része már nem kér a régi logikából.
Nem feltétlenül azért, mert pontosan tudja, mit akar helyette. Hanem mert érzi, hogy amit eddig látott, az nem működik úgy, ahogy ígérték. A stabilitás sokszor mozdulatlansággá vált, a tapasztalat bezártsággá, a folytonosság pedig önismétléssé.
Innen nézve a kérdés már nem az, hogy volt-e szocialista örökség a rendszerváltás után.
Hanem az, hogy most érkezünk-e el végre oda, amikor ez ténylegesen kifut a rendszerből.
Mert ha igen, akkor nem egyszerű kormányváltásról van szó. Nem pártok cserélődnek, hanem korszakok. Nem emberek mennek és jönnek, hanem egy gondolkodásmód adja át a helyét egy másiknak.
Ez azonban nem automatikusan jelent jobbat.
Az új szereplőknek nincs múltjuk – de ezzel együtt nincs kipróbált mintájuk sem. Nem terheli őket a régi rendszer, de nem is támaszkodhatnak rá. Ez egyszerre lehet felszabadító és kockázatos.
A történelemben az ilyen pillanatok ritkák. Amikor nemcsak a hatalom, hanem a háttérben húzódó logika is változni látszik. Amikor nem az a kérdés, ki irányít, hanem az, hogyan.
Lehet, hogy most egy ilyen pillanatban vagyunk.
És ha így van, akkor az igazi kérdés nem az, hogy kik voltak eddig.
Hanem az, hogy akik most jönnek, képesek lesznek-e nem ugyanazt a történetet újraírni más szereplőkkel.
