A portásfülke üvege vastag volt, de nem a hideg miatt. Inkább azért, hogy ne kelljen mindent hallani, ami a túloldalon történik. A férfi mögötte középkorú volt, olyan arcú, amelyre könnyű volt nem emlékezni. Ez általában nem véletlen.
– A vendéglistát keresem – mondtam.
Nem kérdezte, miért. Ez jó jel volt. Azok, akik sokáig dolgoznak szállodában, megtanulják, hogy a kérdések ritkán vezetnek jó helyre. A válaszok néha igen.
A könyv nem volt vastag. Papír. Nem rendszer. Nem adatbázis. Egy kézírásos átmenet két korszak között. A neveknél időpontok, a szobaszám mellett ceruzával tett jelek. Apró, jelentéktelennek tűnő karcolások. Ezek mindig érdekesek.
– Ezt a szobát keresem – böktem rá.
A portás nem nézett oda azonnal. Előbb végigsimított a pulton, mintha ellenőrizné, még megvan-e. Aztán sóhajtott.
– Ki volt fizetve – mondta. – Előre.
– Ki által?
– Egy név van. De nem azé, aki ott volt.
Ez sem volt meglepetés.
A bejelentkezés ideje pontos volt. A kijelentkezésé is. A kettő között néhány óra. Túl kevés egy éjszakához, túl sok egy véletlenhez. A vendéglistában egy név szerepelt. A kamerákon több alak mozgott. Különbség volt köztük. A papír és a valóság ritkán fedik egymást.
– A többiek? – kérdeztem.
A portás vállat vont.
– Vendégek nem voltak. Látogatók igen.
– Bejelentve?
– Nem.
Ez volt az a szó, amit kerestem.
Nem jelentkeztek be. Nem kértek kulcsot. Nem hagytak adatot. Csak tudták, hol van a szoba. Ez azt jelentette, hogy valaki más intézte helyettük. Valaki, akinek nem volt dolga ott maradni.
Bezártam a könyvet.
– Gyakran van ilyen? – kérdeztem.
– Néha – mondta. – Általában akkor, amikor nem számít, ki volt ott. Csak az, hogy később mit lehet mondani róla.
Ez már nem a szállodáról szólt. Ez már a történetről szólt, amit el akartak mesélni. És most már tudtam, hol kezdjem el lebontani.
