A kocsma füstje nem szállt fel, csak lebegett. Olyan volt, mintha az idő is megállt volna benne valamikor a nyolcvanas évek környékén, és azóta senki nem szólt neki, hogy menjen tovább. Az asztal kerek volt, a széle felpöndörödött a sok könyöktől és elhallgatott történettől. Előttem egy újság hevert, rajta egy férfi arca. Mosolygott. Mindig gyanús, amikor valaki túl magabiztosan mosolyog.
A nő velem szemben ült. A tartása elárulta, hogy nem először ül idegen asztalnál idegen férfival, és nem először próbálja összerakni, ami darabokra hullott. Negyven fölött lehetett, de volt benne valami, amit nem vitt el az idő. Talán a düh. Talán a remény.
– A férjem eltűnt – mondta. Nem remegett a hangja. Ez mindig rossz jel.
Nem válaszoltam azonnal. A cigarettásdobozra tettem a kezem, mintha az lenne az egyetlen biztos pont ebben a történetben. Az újság szélén egy apró cikk futott: vállalkozó, építőipar, vitás ügyek, elmaradt kifizetések. Ugyanaz a név. Véletlenek ritkán járnak egyedül.
– Mikor látta utoljára? – kérdeztem.
– Három hete. Azt mondta, tárgyalása lesz. Egy szállodában. Budapesten. Azóta semmi.
A „szálloda” szó úgy csattant az asztalon, mint egy rosszul elhelyezett ütés. Az ilyen helyeken túl sok mindent lehet elintézni anélkül, hogy nyoma maradna. Vagy épp ellenkezőleg: túl sok nyom marad, csak nem annak, akinek keresni kellene.
– Rendőrség? – kérdeztem.
– Voltam. Jegyzőkönyv lett belőle. Meg vállvonás.
Felnéztem. A parázs fénye egy pillanatra megvilágította az arcomat. A nő keze megállt a pohár fölött.
– Tudja – folytatta halkan –, a férjem nem volt nagy ember. Nem volt politikus. Nem volt híres. Csak túl sok mindent tudott. És túl sok helyen járt.
Összehajtottam az újságot. A címlapon lévő mosoly eltűnt a hajtásban.
– Akkor rossz ajtón kopogtatott – mondtam. – Az ilyen ügyek ritkán végződnek jól.
– Nem jó befejezést akarok – válaszolta. – Igazat.
A kocsma zajai visszatértek. Pohár csörrent, valaki köhintett. Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. De én már tudtam: ez nem csak egy eltűnt férfi története lesz. Hanem egy szoba, egy kamera, és valakik, akik azt hitték, mindent látnak.
És ez volt az a pont, ahol eldőlt: elvállalom.
Egy hozzászólás