Mi történt eddig – Nem kértem előleget. Az ilyen ügyeknél a pénz csak arra jó, hogy később könnyebb legyen elfelejteni, miért is kezdted el. A nő felállt, mintha már régen eldöntötte volna, mikor ér véget a beszélgetés. Nem nyújtott kezet. Az igazság ritkán kézfogás-képes dolog.
Amikor kiment, a szék még ringott egy kicsit. Mindig figyelek az ilyen apróságokra. A dolgok, amik tovább mozognak, miután valaki eltűnt, többet mondanak róla, mint bármilyen fénykép.
A pultnál fizettem. A csapos nem kérdezett semmit. A legtöbb helyen már ismernek. Nem név szerint, hanem típus szerint. Az a fajta ember, akinek nem jó híreket visznek, hanem kérdéseket.
Az utcán hideg volt. A füst ott is megmaradt, csak szétszórtabban. Budapest ilyenkor őszinte: nem próbál szépnek látszani, csak túlélni. A zsebemben lapult a cím. Egy szálloda. Túl központi ahhoz, hogy véletlen legyen, és túl csendes ahhoz, hogy ne tudjanak róla.
Nem mentem oda aznap este. Az első szabályom mindig ugyanaz: ne akkor érkezz, amikor várnak. Ha várnak egyáltalán. Inkább körbejártam a nevet. A vállalkozót. Az üzleteit. Azokat, akiknek pénzzel tartozott, és azokat is, akik neki tartoztak. A két lista ritkán fedte egymást, de mindig volt köztük kapcsolat. Egy közös könyvelő. Egy megszűnt cég. Egy hirtelen külföldre költöző partner.
Mire besötétedett, már tudtam, hogy a férfi nem csak rossz helyen volt rossz időben. Jó helyen volt, túl jó időben. Olyankor, amikor mások már döntöttek.
Másnap reggel mentem a szállodába.
Nem vendégként.
Nem nyomozóként.
Hanem úgy, mint aki tudja, hogy egy szoba nem attól válik fontossá, ami benne történt, hanem attól, amit később rá lehet húzni.
És amikor beléptem az előcsarnokba, először vettem észre a kamerákat.
Nem rejtőzködtek.
Csak figyeltek.
Mint valaki, aki már tudja, hogy előbb-utóbb úgyis felnézek rá.
Egy hozzászólás