Az 1979-es zsanai gázkitörés története – amikor egy hétköznapi falu a nemzet figyelmének középpontjába került
Az 1979-es zimankós január egyik csendes éjszakáján, 1979. január 25-én hajnalban, Zsana — egy apró Bács-Kiskun megyei falu — neve országos hírletté vált egy rettenetes esemény miatt, amely majdnem három héten át tartó, heroikus küzdelemmé fajult.
A Zsana határában fekvő olajkutatási területen az Észak-2 jelű fúrókútban történt meg a baj. A Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat munkálatai közben körülbelül 1800 méteres mélységben a fúrás során váratlanul gáz tört a felszínre. A munkások azonnal elzárták a kitörésgátlót, de a hatalmas, mintegy 200 bar nyomású földgáz olyan brutális erővel tört elő, hogy a lefúvató berendezésen keresztül is szabadba áramlott és a súrlódástól lángra kapott. A felszínen egyszerre két, 50–60 méter hosszú lángoszlop hasított az éjszakai égboltra.
Az esemény villámgyorsan országos szenzációvá vált — még aznap híradók, újságok számoltak be róla, és a kis falu, amely addig alig szerepelt a köztudatban, egyszerre a figyelem középpontjába került. A helyszínre érkeztek szakemberek, mentőszervezetek, sőt katonai alakulatok is – mindenki a lángoló gázkitörés elfojtásán dolgozott.
A kezdeti napokban a szakemberek mindent megtettek, hogy elhárítsák a katasztrófát. A fúrótorony megsérült, mozdíthatatlanná vált, így először azt kellett eltávolítani — mindezt olyan körülmények között, ahol a közelben folyamatosan tomboltak a lángok. A megoldást váratlanul egy tank jelentette: a bajai laktanyából érkezett T-34-es harckocsi ágyújával lőtték le a kitörésgátló tetejét, hogy a gáz el tudjon távozni, és a szakemberek megközelíthessék a helyszínt.
A következő napokban a lángok eloltására irányuló próbálkozások sorra indultak, de rendre visszagyulladt a gáz. A mentés sokszor kilátástalannak tűnt, miközben a helyszínen dolgozók vízsugarakkal, haboltókkal és más eszközökkel küzdöttek a tűzzel. A Zsana környékére vezényelt szakemberek és önkéntesek a fákat kivágták, 1300 méteres csővezetéket építettek a vízellátás biztosítására, és órákig dolgoztak az oltáson, miközben a környék lakói döbbenten figyelték a lángoló kútfőt.
A küzdelem végül február 15-én sikerrel zárult, amikor a kitörésgátlót véglegesen is sikerült rögzíteni, majd fokozatosan olyan nyomás alá helyezni, amelyet már elbírt. Ez lehetővé tette a kút lezárását és a gázkitörés végleges elfojtását.
Ez a történet nem csupán technikai bravúr volt, hanem olyan országos esemény, amely az egész lakosság figyelmét felkeltette. A Zsanán történt kitörésről dokumentumfilm is készült, és a későbbi években, akár filmjelenetekben is megemlékeztek róla — például Gárdos Péter Uramisten című filmjében egy hasonló lángoló „tűznyelő” jelenetben is visszaköszön a zsanai eset emléke.
A Zsana vidékén történt esemény emlékezetes maradt: egy hétköznapi magyar falu neve összefonódott egy olyan természeti és emberi mérnöki kihívással, amelyben több száz ember vállalt kemény munkát és kockázatot a katasztrófa elhárításáért.
A zsanai gázkitörés napjaiban volt egy pillanat, amikor a helyszínen dolgozók is érezték: a megszokott módszerek már nem elegendők. A kútból kiáramló gáz olyan nyomással és olyan hővel égett, hogy a közelébe sem lehetett férkőzni. A lángoszlop nappali világosságot csinált az alföldi éjszakában, a levegő remegett, a fém megpuhult, az ember pedig védtelennek tűnt mellette.
Ekkor érkezett meg az a szerkezet, amelyről később sokan azt hitték, hogy legenda. Egy ZIL teherautó, platóján egy repülőgépből származó sugárhajtóművel. Nem fegyver volt, nem látványosság, hanem végső eszköz egy olyan helyzetben, ahol már nem lehetett finomkodni. A gépet lassan tolták előre a tűz felé, miközben a hőség perzselte a környezetet. Amikor beindították, a sugárhajtómű üvöltése elnyomott mindent. Nem oltóanyagot fújt ki, hanem elképesztő erejű légáramot.
A láng egyszerűen „leszakadt” a kútfőről. Nem aludt ki végleg, de eltűnt onnan, ahol addig tombolt. Néhány kritikus percre a tűz és a gáz elvált egymástól. Ez volt az a pillanat, amikor először lehetett igazán közel kerülni a kútfejhez. Nem hősi póz volt ez, hanem hideg számítás: ennyi idő alatt lehet dolgozni, ennyi idő alatt lehet rögzíteni, igazítani, készülni a végső lezárásra.
Amikor a sugárhajtómű leállt, a gáz újra meggyulladt. De addigra már nem ott tartottak, ahol korábban. A lánctalpas gép nem oldotta meg a problémát, de megtörte az addig érinthetetlen láng uralmát. Onnantól kezdve a küzdelem nem pusztán a tűz ellen folyt, hanem a föld alatti nyomás ellen – mérnöki munkával, türelemmel, lépésről lépésre.
Ezért maradt meg ez az eszköz ennyire az emlékezetben. Nem azért, mert látványos volt, hanem mert szimbolizálta azt a pontot, ahol az ember először nem hátrált tovább. Nem győzte le a tüzet, de megmutatta, hogy még nincs vége a történetnek.
Képek forrása: Katasztrófavédelem Központi Múzeuma archívuma
