Íme egy gondolatébresztő, személyes hangú vélemény, nem nosztalgiázó panaszként, hanem okokat keresve és következményekről beszélve.
Volt idő, amikor nem kellett „állatsimogatóba” vinni a gyereket, ha látni akart egy tyúkot, egy malacot vagy egy tehenet. Elég volt levinni a nagyihoz vidékre. A kapu mögött ott volt az udvar, az ól, a baromfi, a disznó, sokszor a tehén vagy a kecske. A gyerek nem élményt kapott, hanem életet látott. Nem szervezett programot, hanem mindennapit. A tyúk nem aranyos volt, hanem hangos. A disznó nem mesehős, hanem erős, büdös és nagyon is valóságos állat. És mégis: ezekből az élményekből többet vittünk haza, mint bármelyik fizetős „vidékélmény-parkból”.
A disznóvágás télen nem attrakció volt, hanem esemény. Közösségi, családi, kemény, sokszor nyers, de őszinte. A gyerek látta, honnan jön az étel. Látta, hogy a hús nem a boltban terem, hanem felelősséggel, munkával, döntéssel jár. Nem volt romantikus, de volt tanító ereje. Ma pedig alig hallani már télen disznósivítást, nincs tehénbőgés hajnalban, eltűntek a hangok, amelyek egykor a vidék természetes zajai voltak.
Ez nem véletlenül történt így. Az otthoni, főleg vidéki állattartást szabályok, előírások, adminisztrációk, költségek szorították vissza. Az Európai Unió állatjóléti és élelmiszer-biztonsági szabályai önmagukban nem ördögtől valók – sok közülük indokolt –, de a kis háztáji tartásra ugyanazt a logikát kényszerítik rá, mint az ipari állattartásra. Papír, nyilvántartás, bejelentés, ellenőrzés, büntetés. Egy idős vidéki embernek ez nem fejlődés, hanem elriasztás. Nem csoda, hogy inkább nem tart már semmit.
És közben elveszett valami más is. A gyerekek kapcsolata az étellel. Ma az étel csomagolt, névtelen, steril. A hús „termék”, nem állat. A gyerek nem érti, miért kell megbecsülni, miért nem dobjuk ki. Nem tudja, mi az a házi zsír, a frissen sült kolbász illata, a kamrából előkerülő sonka története. Nem tudja, hogy egy leves mögött néha egy egész udvar munkája állt.
Ez a változás a gondolkodást is átalakította. Az étkezés élmény lett, nem folyamat. Fogyasztás, nem kapcsolat. És amikor a gyerek először szembesül azzal, hogy a hús állatból van, sokszor sokkolja – mert addig senki nem mutatta meg neki természetes módon.
Saját gondolatom az, hogy nem visszafordítani kell az időt, hanem nem lett volna szabad mindent elvágni. Lehetett volna különbséget tenni háztáji és ipari között. Lehetett volna megtartani azt a világot, ahol a gyerek nem tananyagból, hanem élményből tanulja meg, mi az étel, mi az állat, mi a felelősség. Ahol nem kell állatsimogató, mert az élet maga az.
Ma már csendesebbek a falvak. Tisztábbak talán, szabályosabbak biztosan. De szegényebbek hangban, szagban, tapasztalatban. És amikor eltűnik a disznó röfögése, nem csak egy állat tűnik el az udvarból – hanem egy darab valóság is a gyerekkorból.
