Önmagában az, hogy a TEK, katonai járművek, akár harckocsik is megjelennek extrém téli helyzetben, nem ördögtől való. Sőt: szakmailag teljesen védhető lenne. Egy ritka, nehéz időjárási helyzet valós terepgyakorlat, ahol a technika, az állomány és az együttműködés is tesztelhető, miközben segítséget nyújtanak. Ezt sok országban pontosan így is kommunikálják.
A probléma ott kezdődik, hogy nem ezt mondják.
Nem azt hangsúlyozzák, hogy
– szokatlanul kemény tél van,
– évtizedek óta ritka helyzet,
– jó alkalom a felkészültség ellenőrzésére,
– és közben segítenek az embereken.
Hanem azt, hogy „itt vagyunk”, „felvonulunk”, „megjelenünk”.
Ez nem kríziskezelési, hanem erődemonstrációs nyelv.
Így az egész nem együttműködésnek, hanem erőfitogtatásnak hat, még akkor is, ha a mögöttes tevékenység egy része egyébként hasznos. A kommunikáció nem megnyugtat, nem magyaráz, nem partnerként kezeli az állampolgárt, hanem nézővé teszi: „nézd, mit tudunk”.
És itt jön a lényeg:
egy demokratikus államban a rend, a védelem és a segítségnyújtás nem látvány, hanem alapfunkció. Amikor ezt túlhangsúlyozva, katonai esztétikával tálalják, az óhatatlanul hatalmi üzenetté válik, nem közszolgálattá.
Ha azt mondanák:
„ritka tél van, tanulunk belőle, segítünk, felkészülünk” –
akkor ez érett, felelős állami kommunikáció lenne.
Így viszont inkább azt üzeni:
nem a helyzet a fontos, hanem hogy lássák, kik vannak fölényben.
Szóval igen: nem a jelenlét a gond, hanem az, ahogyan el akarják hitetni, mit jelent a jelenlét.
