A Gerbaud mindig több volt, mint cukrászda. Inkább egy színpad, ahol a város játszotta önmagát. A Vörösmarty tér felől belépve nemcsak süteményillat fogadta az embert, hanem az a különös érzés is, hogy itt már mindent láttak – szerelmet, csalódást, titkos találkákat és elegáns hazugságokat.
A múlt század elején, de még jóval később is, a Gerbaud asztalai körül olyan társaság gyűlt össze, amelyről a város csak félhangosan beszélt. Ügyvédek, színészek, újságírók, külföldi urak és természetesen hölgyek – némelyikük korához képest feltűnően fiatal kísérettel. Innen ered az egyik legmakacsabb városi legenda is.
A szóbeszéd szerint a Gerbaudban rendszeresen feltűntek azok a „szép fiúk”, akik kifogástalan öltönyben, gondosan fésült hajjal és gyakorlott mosollyal ültek le egy-egy elegáns, idősebb hölgy társaságában. Nem harsányan, nem tolakodva – inkább úgy, mintha véletlen lenne az egész. Egy kávé, egy szelet Dobos, egy jól időzített bók. Aztán hosszú beszélgetések, apró nevetések, diszkrét érintések. Hogy valóban kegyekről, támogatásról, netán csak társaságról volt-e szó? Ezt már akkor sem tudta biztosan senki.
A legendák persze mindig többet mondanak a korról, mint a tények. Egy olyan városban, ahol a kávéház volt a nappali, a Gerbaud pedig annak az ünnepi szalonja, természetes volt, hogy mindenki figyelt mindenkit. A pincérek láttak, de nem néztek. Hallottak, de nem jegyeztek meg. A falak viszont – ha mesélni tudnának – alighanem regényeket mondanának.
A két világháború között a Gerbaud a polgári Budapest egyik utolsó biztos pontja volt. Aztán jöttek az évtizedek, amikor a csillogás megkopott, de a hely még akkor is őrzött valamit abból az eleganciából, amit nem lehetett államosítani. A legendák pedig túlélték a rendszereket. Minden generációnak megvolt a maga története arról, „kik ültek ott”, „kit láttak együtt”, „mi történt egy kávé fölött”.
Hogy igaz volt-e a szép fiúk története? Talán igen, talán nem. De valójában mindegy. A Gerbaud varázsa éppen abban rejlik, hogy nem dönt el semmit, csak teret ad a képzeletnek. Ott ülni egy asztalnál ma is kicsit olyan, mintha az ember belépne egy régi városi emlékbe, ahol a múlt nem poros, hanem illatos, halk és elegáns.
És ha az ember körbenéz, könnyen lehet, hogy még ma is azt érzi:
itt mindig több történt, mint amit elmeséltek.
