Hatvanhárom éves vagyok. Ha kimondom, nem is hangzik soknak, de ha visszanézek a gyerekkoromra, olyan, mintha egy másik világban éltem volna. Nem jobb volt feltétlenül, nem gazdagabb, nem kényelmesebb – csak lassabb, nyugodtabb és valahogy emberibb.
A fotókat nézve rögtön visszajön az érzés. A város. A villamosok, amelyeknek saját hangjuk volt, és belül fából készült padjaikon ülve az ember tudta, hogy idő van. Nem rohantunk. Nem volt hová. A megállókban beszélgettek az emberek, nem a telefonjukat nézték, mert nem volt mit nézni rajta. Ha valaki nem jött el, nem hívtuk fel – vártunk. És többnyire meg is érkezett.
Másképp öltöztünk. Színesebben. Nem márkákban gondolkodtunk, hanem abban, hogy mi áll jól, mit varrt a mama, mit lehetett beszerezni. Nem volt mindenből tízféle, de ami volt, azt megbecsültük. Egy kabát több telet is megélt, egy cipőt megjavíttattunk. Nem dobtuk ki az életet félévente.
Nem volt mobiltelefon. És furcsa kimondani, de nem is hiányzott. A barátokkal megbeszéltük, hol találkozunk, és ott voltunk. Pontosan. Ha elkéstél, az esemény volt. Ha nem jöttél el, aggódtunk. Ma csak egy „láttam, de nem válaszolt” van.
Autóra várni kellett. Évekig. A Trabant nem ciki volt, hanem öröm. A Zsiguli álom. Nem hitelből vettük, hanem várakozással, türelemmel, listákkal. És amikor megérkezett, tudtuk, mit jelent. Nem státuszszimbólum volt, hanem szabadság.
Telefonra is várni kellett. Egy vezetékes készülékre. Ha becsöngött, mindenki tudta a házban. Nem volt éjjel-nappali elérhetőség, és mégis: elértük egymást. Más tempóban.
Ajándékot sem kölcsönből vettünk. Ha nem tellett nagyra, kisebb volt. De valódi. Nem az ár számított, hanem az alkalom. Karácsonykor nem az adósság nőtt, hanem az asztal körüli beszélgetés.
És házat építeni… nem volt könnyű, de lehetséges volt. Két kézzel, kalákában, barátokkal, rokonnal. Tégláról téglára. Nem hitelspirálban, hanem évek alatt. Nem kulcsrakész álmok voltak, hanem lassan elkészülő otthonok.
Nem volt minden jó. Nem volt minden igazságos. De volt idő. Volt türelem. Volt közösség. És volt egyfajta biztonságérzet, amit ma sokan keresnek, de kevesen találnak.
Amikor ezeket a képeket nézem, nem azt érzem, hogy „régen minden jobb volt”. Inkább azt, hogy más volt. És talán ebből a másból lenne mit visszahozni. Nem a villamost, nem a Trabantot. Hanem a tempót. A figyelmet. Az egymásra nézést.
Mert a világ nem attól lett gyorsabb, hogy jobb lett.
Csak attól, hogy elfelejtettünk várni.
